A következő történet egy fiktív történet. A bejegyzésben elhangzott határidők, dátumok, nyelvpárok és események csakis a fantáziám szülöttei, bármiféle egyezés a rideg valósággal pusztán a sors fintora. Ez viszont alapigazság: egy bajom van a sürgős fordításokkal magyarról angolra. Hogy általában sosem sürgősek.

Igen, ez az a téma, amin sokat lehetne csámcsogni. Ugyanakkor meg nem is érdemes róla beszélni, de hát „business never sleeps”. Mint minden nyelvben, úgy az angolban is megvannak az üzleti élet terminus technicusai, kötelező szófordulatai. Üzleti angol. Ha angol anyanyelvűekkel szeretnénk üzletet kötni, akkor nem elhanyagolható azonban az adott célországokra jellemző üzleti magatartás, és a kulturális sajátosságok sem.

Rávettem magam, hogy (majdnem) minden nap írjak ide Nektek. Legalábbis próbálok mindennap írni, hogy legyen rendszer a napjaimban, másrészt pedig írni muszáj, mert ahogy a nagyok is mondják: „publish or perish”, azaz „publikálj, vagy takarodj”. Az már más kérdés, hogy ez én kezem is meg van kötve.

Azt mondják, a műfordítás olyan, mint a nő: ha hű, nem szép, ha szép, nem hű. (hihi) A szakfordítás pedig hát… Maradjunk annyiban, hogy a szakfordítást a „belbecs” miatt szeretjük. A szakfordítót persze lehet a külcsín miatt is. (Nem ide tartozik, de a „külcsín”-ről jut eszembe, egy haverom hívta fel rá a figyelmemet: feltűnt Nektek, hogy a csinos lányok is lehetnek csintalanok?)

Gyerekek, ettől kivagyok. Tényleg. Teljesen készen vagyok. Elmondom, miről van szó. Nem, ez nem egy sima fordítás angolról. A… a… áhh, le sem merem írni. Szörnyen néz ki, főleg nyomtatásban. Nna jó, de nyögjük ki (utoljára akkor vettem rá magam ilyen nehezen, hogy kimondjak valamit, amikor áltisiben randit kértem a Balogh Renitől). A tükörfordításról szeretnék Nektek mesélni. Illetve arról mégsem, mert én nem tudom, hogy olyat „hogy kell”.

Már az elején le kell lőnöm a poént: nem, nem nálunk van „üresedés”. J Sőt, ez a cikk nem is kimondottan az olasz fordítókról szól. Ez a cikk a fordítókról szól általában. Arról, hogy milyen is egy jó kolléga. Akárkinek címezhettem volna, de ezt most az olasz fordítóknak címzem – mert őket eddig hanyagoltam ebben a blogban. Amit tudnotok kell (és ezzel most sok mítoszt lerombolok majd): a jó munkatárs nem kizárólag a szakmai tudásának köszönheti a „respektjét”.

Huhh, mindig olyan nagyon-nagyon nehezen hozok össze egy ilyen posztot – általában a vonaton szoktam írni, hazafelé a munkából, levezetésképpen. És azért szoktam nehezen írni, mert a hazafelé tartó vonaton (most pl. 20:33 van) már zombi vagyok: mondjon bárki bármit -, nem, nem az alkohol az, ami öl, butít, és nyomorba dönt, hanem a munka. Nna jó, az csak öl és butít. A kemény munka az, ami nyomorba dönt.

Gyakran kapok telefonhívásokat tőletek – ránk találtok a világhálón, és érdeklődtök, hogy vidéken van-e irodánk. (A rövid válasz az, hogy igen, már amennyiben a vidék alatt Dunakeszit értjük, hiszen ott van a székhelyünk.) A hosszú válasz pedig az – hogy bár a fordítóiroda Budapesti irodával is rendelkezik, de nem igazán lényeges az, hogy mi fizikailag hol tartózkodunk.

Általános tendencia a magyar anyanyelvű fordítók körében, hogy idegen nyelvekre könnyedebben, változatosabban fordítanak, mint idegen nyelvről magyarra. Hogy mi lehet ennek az oka? Ezt már én is próbáltam megfejteni, sokat gondolkodtam rajta.

Jajjj, annyit írtam már erről a témáról, nevezetesen az „angol fordítás”-ról. Biztos nagyon unjátok, de én azért előhozom újra és újra. És újra. Az angol nyelvet egyszerűen imádom. Láttam egyszer egy TV-ben egy műsort (lehet, hogy meséltem már), amiben az USÁ-t a Római birodalomhoz, az angol nyelvet pedig az antik világ latinjához hasonlították.